2013 májusában indult a Magyar Külügyi Intézet Visegrad Plus programja “A humán biztonság erősítése, mint a konfliktuskezelés eszköze: esettanulmány a koszovói szerbekről” címmel ( angolul: Increasing human security as an instrument of conflict resolution: the case of the Serbian minority in Kosovo).  A projekt alapgondolata az volt, hogy a koszovói szerb közösség megmaradásának egyik legnagyobb akadálya a humán biztonság hiánya, ami nem kezelhető pusztán a kulturális identitás megőrzésére összpontosító, hagyományos kisebbségvédelmi eszközökkel. A déli régióban élő szerb kisebbség problémái eddig nem kaptak megfelelő figyelmet a Belgrád és Pristina között zajló rendezés során a nemzetközi szereplőktől, elsősorban a dialógus felett bábáskodó EU-tól, ugyanakkor Észak-Koszovó megnyugtató integrációja Koszovóba e nélkül nehezen képzelhető el.

A projekt első fázisában terepmunkát végeztem Koszovóban és Belgrádban, ahol interjúkat készítettem civil szervezetek, kutatóintézetek, nemzetközi intézmények, és nagykövetségek képviselőivel. Ennek a kutatásnak az eredményeit egy beszámolóban foglaltam össze, amely 2014 februárjában jelent meg a Magyar Külügyi Intézetnél "A humán biztonság erősítése, mint a konfliktuskezelés eszköze: esettanulmány a koszovói szerbekről" címen (angolul).

A kutatást lezárva, 2013 decemberében, visegrádi partnereinket is bevonva konferenciát szerveztünk a Magyar Külügyi Intézetben a Belgrád-Pristina dialógusról. Ennek keretében szerbiai és koszovói részvevőkkel megvitattuk Észak- és Dél-Koszovó helyzetét is. A pályázatban eredetileg tervezett idei májusi konferencia helyett 2014 fő programja egy dokumentumfilm elkészítése lett, mely alternatív eszközökkel mutatja be a koszovói szerb közösség félelmeit és problémáit.

A kutatás fontosabb konklúziói:

A kutatási beszámoló többek között arra kívánja ráirányítani a figyelmet, hogy az alacsony szintű etnikai erőszak folyamatosan jelen van Koszovó déli részén, azóta is, amióta Koszovó kinyilvánította függetlenségét - annak ellenére, hogy az Ahtisaari-terv alapján megalkotott koszovói alkotmány messzemenő kisebbségi jogokat biztosít a koszovói szerb közösség számára. Az albán mellett a szerb is hivatalos nyelv egész Koszovóban, emellett nagyfokú helyi önkormányzati autonómia, a közintézményekben etnikai kvóták, a parlamentben garantált helyek és kormányzati szinten etnikai vétó hivatottak a szerb kisebbség védelmét biztosítani. Ez a progresszívnek mondható kisebbségvédelmi rezsim ugyanakkor nem képes kezelni azt a helyzetet, ami a fizikai biztonság hiányában összegezhető. A humán biztonság szempontjából a személyes biztonság, a gazdasági kihívások, tulajdonjogi viták és a menekültek visszatérése tűnik a négy legfontosabb dimenziónak. Ezek közül is a személyes biztonság kérdése kapott különös figyelmet a jelen kutatásban, mivel ez a helyi szerbek egyik leggyakrabban hangoztatott problémája, amihez ugyanakkor a nemzetközi közösség hozzáállása meglehetősen ellentmondásos.    

A koszovói szerbek többsége a déli enklávékban él, számuk nagyjából 70 ezerre tehető (míg északon kb. 50 ezren élnek). A koszovói realitások fényében a közösség kilátásai nem túl bíztatóak. Egyrészt, a kisebbségvédelmi jogszabályok a gyakorlatban sokszor kevéssé érvényesülnek - mint például a szerb nyelv hivatalos használata -, amint azt az Európai Parlament egy nemrég közzétett elemzése is megállapította.

Másrészt, habár az utóbbi évtizedben egyértelműen javult a koszovói szerbek biztonsági helyzete, az ENSZ és az EULEX által összegyűjtött rendőrségi adatok alapján megállapítható, hogy a koszovói szerbek fenyegetettség érzése nem csupán negatív percepció. Az ENSZ nyilvános és nem nyilvános adatai szerint a szerbek elleni incidensek száma évente több százra tehető, amibe a tulajdon elleni támadások és a személyek elleni erőszak is beletartozik. Ehhez hasonlóan az EULEX szintén elismeri, hogy az etnikai kisebbségekhez tartozó személyek elleni erőszak - a gyilkosságokat is beleértve - az utóbbi időszak pozitív tendenciái ellenére továbbra is folytatódott Koszovóban. A 2003-2004-es években jellemző, magyarok elleni vajdasági incidensek - amelyek száma és súlyossága jóval elmaradt a szerbek elleni jelenlegi erőszak szintjétől - illusztrálták, hogy viszonylag kevés számú, etnikailag motivált incidens is elég ahhoz, hogy egy egész közösségben félelmet keltsen. A koszovói szerbek esetében ez a félelem növeli az izolációt, önkéntes elzárkózásukat a többségtől, és korlátozza szabad mozgásukat.

Ugyanakkor az incidensek jelentős része tulajdonvitákból ered, amelyek az ingatlanok illegális birtoklására vezethetőek vissza. A konfliktus következtében és 2004 után kb. 200 ezer szerb menekült el Koszovóból, akiknek az otthonaikat jellemzően vagy lerombolták, vagy illegálisan elfoglalták.  A visszatérő korábbi tulajdonosok szeretnék visszakapni ingatlanjaikat, vagy kompenzációt kérnek a koszovói államtól. Az ingatlanok visszaszerzése jogi úton nem lehetetlen feladat, de rendkívüli kitartást igényel, mivel akár tíz évig is eltarthat.

Ez nyilvánvalóan megnehezíti a menekültek visszatérését. 1999 és 2011 között 10ezren tértek vissza Koszovóba, azonban a 2004-es erőszakhullám óta a visszatérés mértéke minimálisra csökkent. Az Európai Parlament elemzése szerint Koszovóban a menekültek visszatérése jóval elmarad a többi volt jugoszláv köztársaság konfliktus utáni térségeiben jellemző trendektől. Az EBESZ értékelése szerint a rossz biztonsági helyzeten kívül a közszolgáltatásokhoz való korlátozott hozzáférés, a gazdasági lehetőségek hiánya, valamint a tulajdonjogi problémák a fő okok.

A délen élő szerb kisebbség megmaradása nehezen képzelhető el az enklávék szerb többségének megőrzése nélkül, ugyanakkor az urbanizációs folyamatok épp az ellenkező irányba hatnak. A Pristinától néhány kilométerre fekvő, szerb többségű Gracanicába például egyre nagyobb számban költöznek albánok, kihasználva a falusias, zöld környezet adta lehetőségeket. Emellett folyamatos a szerb fiatalok elvándorlása, akik nem látnak perspektívát Koszovóban. A 2013 áprilisában aláírt Brüsszeli Megállapodás alapján létrehozandó szerb községek társulása némileg javíthat a déli szerbek helyzetén, összekapcsolva őket az északi szerb önkormányzatokkal, ugyanakkor az egyezménynek megfelelően a közintézmények szükséges átalakítása a foglalkoztatottság drasztikus csökkenését fogja eredményezni, még inkább gyengítve a közösség gazdasági bázisát.

A Koszovó déli részén élő szerbek problémái többnyire visszhang nélkül maradtak az EU által felügyelt, Belgrád és Pristina közötti dialógus során. Az EU a státuskérdések rendezésére összpontosít, és legfeljebb az északi szerbek ügyére fordít némi figyelmet. Koszovóban a helyi és nemzetközi vélemények szerint is egyre jobb a helyzet, emiatt eltúlzottnak tartják a szerbek biztonsággal kapcsolatos aggodalmait, a belgrádi média pedig hajlamos az incidensek felnagyítására. Ennek a három domináns narratívának az együttes eredménye ennek a problémának a teljes delegitimációja és marginalizálódása a koszovói és a nemzetközi színtéren.

Magyarország elismerte Koszovó önálló államiságát és érdekelt a demokratikus elvek szerint működő Koszovó megteremtésében. Ennek fontos része, hogy az emberi jogok védelme megvalósuljon a gyakorlatban is. A koszovói szerbek ma Európa egyik legsebezhetőbb kisebbsége, akik a múltbéli események miatt kevés szimpátiára számíthatnak a nemzetközi közösségtől. Magyarország hagyományosan a nemzeti kisebbségek védelmezője, ezért felvállalhatná a koszovói szerbek ügyének képviseletét az EU-s fórumokon. Ez Szerbia felé is javítaná a magyar diplomácia hitelességét, és növelné Magyarország mozgásterét, ha esetleg szükség lenne a közel jövőben a vajdasági magyarok érdekében fellépnie.